Több mint színház
A hetnap.rs cikke
Ljubljana egyébként is a kedvenc városaim közé tartozik, és hasonlóan vagyok azokkal a szlovén színházi előadásokkal is, amelyeket főleg a Desiré fesztiválon láthattam. Szeretem őket. Ezért döntöttem úgy, hogy az idén részt veszek a Slovensko Mladinsko Gledališčе showcase-fesztiválján, ahol öt nap alatt a színház hét előadását néztem végig.
A showcase március 15-e és 19-e között zajlott Ljubljanában, az előadásokat angol nyelvű felirattal követhettük végig, hiszen a rendezvény célja, hogy nemzetközi kurátorok, fesztiválszervezők, újságírók és színházi szakemberek találkozzanak az előadásokkal. Emellett a showcase jól tükrözi a színház profilját, mely erősen politikus és társadalomkritikus, gyakran dokumentarista vagy kollektív alkotói módszerekkel dolgozik, hibrid formákat használ, színház, performance, installáció, és nyitott a nemzetközi koprodukciókra. A programban hangsúlyosan jelennek meg olyan témák, mint a történelem újraértelmezése, nemi és társadalmi egyenlőtlenségek, valamint a kortárs európai identitás kérdései. S kedvcsinálónak nekünk ennyi már elég is volt. Néhány barátnőt rábeszélve be is jelentkeztem tehát, és 15-én elindultunk.
Nyomtuk a gázt, sietnünk kellett, hiszen egy kicsit késve indultunk, ráadásul az első este előadása nem volt rövid darab. Tomi Janežič rendezése, az 1974 egy koprodukció, a Szlovén Ifjúsági Színház és a GO! 2025 – Európa Kulturális Fővárosa között, egyúttal a hivatalos GO! 2025 program része. A szlovén rendező az elmúlt években egy dodekalógiát fűzött össze, azaz tizenkét előadást rendezett, melyek mindegyike egy évszámhoz kapcsolódik. Szerencsémre ebből már hármat láthattam. Az Újvidéki Színházban az 1981-et, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban az 1978-at és most Ljubljanában a Mladinskóban az 1974-et. (Milyen jó lenne végignézni egyszer a maradék kilencet is.)
Egy monumentális, több szinten építkező előadásról van szó, mely az egyéni és kollektív emlékezet működését vizsgálja. A cím egy konkrét évre utal, de a produkció ennél tágabb időrétegeket mozgat meg: családtörténetek, személyes emlékek és történelmi kontextusok elevenednek meg és fonódnak össze. Nem rövid előadásokról van szó, mindegyik több mint négyórás, hiszen ezek kibontására idő kell. A tér is jellegzetes, olyan, mintha becsöppentünk volna a karakterek, a családok otthonába, s mivel 1974-et írunk, az ehhez a korhoz illő jelmezeket, kellékeket és díszletet látunk. A színészek érezhetően és láthatóan nagyon értik a rendező nyelvét, ismerik a játékstílust, melyet képvisel és kér (nem az első közös munkájuk). Az előadás végén egészen euforikus állapotok, álló taps, bravózás. Valami megtörtént a színpadon, és megtörtént bennünk is. Olyan jeleneteket nézhettünk végig, amelyek számomra meghozták azt a nagyon ritkán érzett valamit, amit katarzisnak nevezünk. Már ezért megérte elmenni.
A második nap első előadását sajnos lekéstük egy hirtelen jött vihar (s az ezzel járó közlekedési dugók) és a figyelmetlenségünk miatt (nem figyeltük a helyszínt, így rossz helyre érkeztünk első körben). Ez az I, David (Gabrijel Lazić és Nastja Uršula Virk), rendezője Gabrijel Lazić, és szintén egy koprodukció (UL AGRFT és Maska Ljubljana).
A második nap esti előadása a Desiré fesztiválon is vendégszerepelt 2025-ben, úgy döntöttünk, újra megnézzük, hiszen az ember egészen más dolgokra tud figyelni egy második nézéskor, s arra is kíváncsi voltam, vajon ugyanolyan elementáris erővel hat-e majd rám, mint Szabadkán. Ez az előadás az Inkubator (rendező: Oliver Frljić). Erősen politikus és provokatív darab, mely a társadalmi normák, hatalmi struktúrák és kollektív felelősség kérdéseit feszegeti. A helyszín Gáza, koraszülöttosztály. Az előadás gyakran kényelmetlen helyzeteket teremt, a közönség feszeng a székekben. A darab provokál, kérdez, szembesít, nem kímél senkit. S igen, hasonlóan hatott most is. Húsba markolt, miközben a hús ténylegesen is ott serceg az egyik jelenetben.
Másnap két előadás volt műsoron, az első a Boško és Admira, rendezte Živa Bizovičar. Egy háborús szerelmi történet újraértelmezése. Egy valódi történeten alapuló előadás, mely egy, a balkáni háború idején tragikus sorsra jutott szerelmespárról szól. A romantika itt másodlagos téma, a háború abszurditását és brutalitását emeli ki a darab, s ezt állítja szembe az emberi kötődés tisztaságával. A balkáni Rómeó és Júliaként is emlegetett történet könnyen válhatna giccsé, de az előadás tudatosan ellenáll ennek. Visszafogott, minimalista színpadi nyelven szól hozzánk, a teret is kreatívan használja a rendező, bejátszva a kinti, utcai látképet, hiszen a Posta nevű helyszín közepén egy óriási, nyitható ajtó található, a színészek ezen lépnek ki olykor a "való világba", egy másik időbe és térbe.
A napot az 55. člen című előadással zárjuk, melyet Tjaša Črnigoj rendezett. Egy igazi női előadás. Egy igazi női előadás? Négy színésznő a színpadon, azaz egy szintén szabadon kezelt kifutószerű térben. A téma a terhesség megszakításához való jog. Mondhatnánk, igen, ez igencsak női téma. Mégis, általában férfiak szeretnek ebbe beleavatkozni, ezt a jogot megszüntetni. Szlovéniában a fogamzásgátláshoz és a terhesség megszakításához való jog alkotmányban rögzített. Az 55. člen azonban visszautazik az időben. Szlovénia már 1974-től – szocialista tagköztársaságként – alkotmányban szavatolta a gyermekvállalás szabadságát, ám ez a jog az ország függetlenedési folyamata során megkérdőjeleződött. A női és feminista csoportok elszántan küzdöttek azért, hogy ezek a jogok megmaradjanak az alkotmányban. A dokumentarista előadásban archív anyagokat, videófelvételeket, újságcikkeket is látunk, valamint a feminista kezdeményezések résztvevőivel és aktivistákkal készült beszélgetéseket is hallunk. A színésznők pedig elmesélik saját történeteiket, hogy nőként milyen atrocitás érte őket, amit nagyon nem éreztek fairnek. A személyes esetek alátámasztják a kollektív ügy legitimitását.
A showcase párhuzamosan futott a TRIGGER 2026 platformmal, mely a független szlovén előadó-művészeti szcéna nemzetközi láthatóságát erősíti, networkinggel, pitchekkel és szakmai beszélgetésekkel Mariborban. A szervezők az érdeklődők számára fuvarról gondoskodtak, hogy az egyik napon ide is eljuthassanak, még szélesebb képet kapva a szlovén színházról. Úgy döntöttünk, ezt kihagyjuk, és ha már itt vagyunk alapon kirándulunk egyet Triesztbe, azt téve, amit turistáknak tenni illik, azaz kávézunk, pizzázunk, fagyizunk, majd ezt megismételjük, és közben körbesétáljuk a várost.
Csütörtökön, a showcase utolsó napján három előadást láthattunk. Az első a Slovenia Counts, mely egy szerzői projektum, rendezői Sebastian Nübling és Jackie Poloni. Az előadás Szlovéniát állítja középpontba, a fő kérdés: mi működteti az országot? A színészek hosszú perceken át gépies, ismétlődő mozdulatokkal egy gépies zenére jönnek felénk, majd a színpad szélén kilépnek ebből, és minden koreográfiától mentesen kivonulnak, hogy aztán hátulról újrakezdődjön mindez. Nagyon fontos eleme az előadásnak a zene, a ritmus és a mozgás, így a performativitás jellemzi, szöveg alig hangzik el benne, egy szót kántálnak, ez pedig a Szlovénia. S ezzel az aktussal ironikussá is válik.
Egy egészen más jellegű előadás következett. A The Art of Living: The Act of Killing is egy koprodukció a Mladinsko Színház és a Zavod Rizoma in Mesto žensk között. Előadói Barbara Kukovec, Katarina Stegnar, Urška Brodar, azaz az előadás szerint a Bukovec nővérek, egy kulturális aktivistákból álló trió, akik olyan művészetet hoznak létre, amelyet magukkal vihetnek vidékre, származási helyükre. Ezek javarészt feminista performance-ok, melyeket igyekeznek eljuttatni Szlovénia minden falujába, és legnagyobb meglepetésükre a falu nyitott karokkal fogadja őket. Aztán a valóság alakítja a dramaturgiát tovább. A közelben egy gyerek egy női kéz darabját találja meg egy trágyakupacban. Kiderült, a férj szeretője ölte meg a feleséget. A valóság beleavatkozik a performance-ba, és a Bukovec nővérek valódi küldetésre indulnak a patriarchátus, az erőszak és a nőgyilkosság ellen.
S ezt is tudták tetézni, hiszen a záró előadás, a Tehnoburlesque Image Snatchers (szintén koprodukció az Emanat és a Szlovén Ifjúsági Színház között) egy őrületes, energikus, ironikus, humoros, zenés, táncos őrületet hozott elénk, melyben a kortárs tánctól a klasszikus jazzslágerekig, a slamtől kezdve a technón át a drag queenekig minden volt. Provokáció, humor, játékosság és kritikai hang, ahogyan az egy jó burleszkhez illik. A közönség a színpad előtt asztalok körül ült, mint egy éjszakai bárban, egy kabaréban. Az egész showcase leghedonistább és legszabadabb darabja volt ez, nagyon jól tették, hogy ezzel zártak.
Extrémen feltöltődve érkeztünk haza, s hálás szívvel, hogy ennyi jó színházi élménnyel tömhettük tele a zsebeinket.
Fényképezte: Szerda Zsófi