Mit köszönhetünk a Habsburgoknak? – Epizódok egy hosszú történelmi kapcsolat történetéből

A becsinaplo.at cikke

Az első és az utolsó Habsburg magyar király (II. Albert, 1437-39; IV. Károly, 1916-19), középen a Habsburg címer (képek forrása: wikipédia, Albert arcképe: Kunsthistorisches Museum)

A magyar közgondolkodásban a Habsburgok Árpád-házi királyainkhoz képest sokkal mostohább helyen vannak, pedig tagjai ugyanolyan törvényes magyar királyok voltak. Sőt, éppen ez a család uralkodott Magyarországon a leghosszabb ideig: a 15. század közepén trónra lépett két királlyal együtt összesen mintegy 400 éven át. A leghosszabb ideig a magyar trónon ülő hat királyunk közül is négy ebből a dinasztiából került ki (Ferenc József, I. Lipót, Ferenc és Mária Terézia), így döntően meghatározták történelmünk alakulását.

Hogy miért tartjuk őket mégis idegennek az Anjou, Luxemburgi vagy Jagelló királyokhoz képest? Bár nem csupán a Habsburgok birtokoltak más országokat is Magyarországon kívül, de csak az ő esetükben igaz az, hogy uralmuk valódi súlya Magyarországon kívülre esett, és több országból álló birodalmukat nem Budáról, hanem Bécsből irányították. Mindez a mohácsi csata és az oszmán hódítás logikus és kényszerű következménye volt. Ahogy a kitűnő történész és befolyásos bécsi kormánytisztviselő, Thallóczy Lajos fogalmazott naplójában, bírálva ellenzékieskedő honfitársait: "nem tudják, hogy bécsi királyuk van, s nem tudják, hogy Mohácsnál mi veszett el."

A mohácsi csatával nem csupán a középkori magyar (regionális) nagyhatalom ért véget, de a katasztrofális vereséggel Magyarország egyre jobban rászorult a külső segítségre a mind jobban előrenyomuló Oszmán Birodalommal szemben. Ez a világpolitikai kényszer ültette a magyar trónra a Habsburgokat, hiszen a törökökkel szemben csak az éppen ezekben az évtizedekben globális hatalommá növekedő Habsburg-dinasztia adhatott kellő védelmet. Kényszerű, logikus és végső soron elkerülhetetlen lépés volt tehát, hogy a magyar előkelők – hasonlóan a cseh és horvát vezetőkhöz – V. Károly öccsét, Habsburg Ferdinánd ausztriai főherceget választották meg királyuknak.

A 16–17. századi magyar történelemben a Habsburg-házból való magyar királyok vezették a törökellenes védekező háborúkat. Ezért is mélyen igazságtalan a "két pogány közé szorult" Magyarország (későbbi korokban felnagyított) keserű képe: a Habsburgok igenis segítettek, hiszen saját országukat érték a támadások. Budát eleste után 1542-ben máris megkísérelték visszafoglalni. Hogy nem sikerült, annak nem a szándék hiánya volt az oka, hanem az oszmánok túlereje. Meg persze az, hogy minél erősebbek voltak a Habsburgok a keresztény Európában, annál többen féltek túlerejüktől: a francia király, a német választófejedelmek, egyes itáliai államok vagy a reformáció hívei, akik érthetően kerültek a katolikus dinasztiával ellentétes táborba. És a sok keresztény ellenlábassal vívott küzdelem is távol tartotta őket attól, hogy erőiket a törökellenes harcra tudják koncentrálni.

Mégis: az a tény, hogy Magyarországnak csak egy része, és az is csak 150 évre váljon az Oszmán Birodalom részévé, a magyarok és Habsburg királyaik közös teljesítménye és érdeme volt. Különösen a sok száz évig oszmán uralom alatt élő balkáni területek sorsához képest nagyon fontos ez a relatív siker, hiszen ennek a különbségnek még talán ma is kimutathatók a kulturális és mentalitásbeli következményei.

A három részre szakadt ország (konyvtarosba.hu) 

Bár a Habsburgoknak nem sikerült azonnal kiűzniük a törököt, végül mégis az általuk vezetett keresztény koalíció szabadította fel Magyarországot az oszmán uralom alól. A saját korában ezért "Leopoldus Magnus"-nak nevezett I. Lipót emlékezete mégis igen negatív. Hiába jelentett ugyanis a teljes magyar történelem egésze szempontjából döntő jelentőségű és nagyon pozitív fordulatot a török kiűzése, uralkodását a magyar rendekkel és a protestánsokkal szembeni konfliktusok is jellemezték. Ám érdemes felismerni, hogy a rendekkel és a más felekezetű alattvalókkal szemben a vallásháborúk korában más európai uralkodók is konfliktusba kerültek, és ezek a viszályok a magyarországinál jóval véresebbek és kegyetlenebbek voltak – gondoljunk csak a Szent Bertalan-éjre vagy a harmincéves háború németországi pusztításaira!

Persze túlzás lenne a Habsburgok érdemének betudni a kor reális kontextusában szemlélve mérsékeltebb centralizációt és katolizáló politikát, hiszen ennek legfőbb oka leginkább az volt, hogy a törökellenes küzdelemben a dinasztia is rá volt utalva a magyarokra. Mai szemmel nézve tehát a korszakot nemcsak a folytonos szabadságharcok jellemezték, hanem az ezeket követő, mindig újrakötött kiegyezések. Olyannyira, hogy ez a kompromisszumkereső hagyomány még akkor is sokáig megmaradt, amikor már, a török birodalom Kárpát-medencei uralmának megroppantását követően, alapvetően megváltoztak a dinasztia és az ország közötti erőviszonyok. Újabban már nem az "elnemzetlenedés" korszakának tartjuk a 18. századot, hanem sokkal inkább nevezhetnénk a török háborúk pusztításai utáni "harmadik honalapításnak", amikor is az egyre erősödő Magyar Királyság be tudott illeszkedni a Habsburgok dunai birodalmába. És ha kellett, a magyar elit kiállt a Habsburg uralkodók mellett a külső támadással szemben, akár a porosz király, akár Napóleon volt a törvényesen megkoronázott magyar király ellensége. Királyhűség és hazafiság összeegyeztethetőségének kevéssé ismert példája az 1809-es győri csatában szerzett sebesülésébe belehaló Barkóczy Antal százados utolsó levele: "Utolsó kívánságom ez, és ezzel végzem életemet: Éljen az én jó Királyom és virágozzon világ végéig a' dicső Magyar Nemzet!"

Mindez azonban döntően megváltozott a modern nacionalizmus korában. Az 1849-es függetlenségi nyilatkozat szerint "a Habsburgi s utóbb Habsburg-Lothringeni ház uralkodása Magyarországon utódról utódra a folytonos hitszegés históriája maradt … (…) s vagy nyílt erőszakkal azon dolgozott, hogy az országot, törvényes önállásától s alkotmányos szabadságától megfosztva, a már előbb minden szabadságból kivetkőztetett császári tartományaival egy közös szolgaságba összeolvassza; vagy (…) minden igyekezetét oda fordítá, hogy Magyarország erejében elzsibbasztva, kifejlődésében feltartóztatva, a császári tartományoknak gyarmatul szolgáljon…". A szövegről érdemes megállapítanunk, hogy nem történettudományos objektív igazságot, hanem egy háborús konfliktusban a szakítást megalapozó, radikális hangvételű véleményt olvasunk.

Mégis: mivel a gondolatok megfogalmazója az egyik legfontosabb 19. századi magyar vezető, "a magyarok Mózese", azaz Kossuth Lajos volt, ezek a gondolatok mind a mai napig erősen hatnak. Tudjuk: 1848/49 megkerülhetetlen jelentőségű a modern magyar nemzet kialakulásában, és így saját nemzeti identitásunkban is. Márpedig itt és ekkor a másik oldalon, az ellenség szerepében megkérdőjelezhetetlenül a Habsburg-dinasztia vezetője, Ferenc József volt. Ezt nem tudta elfelejtetni a modern kori magyar történelem talán legnagyobb fejlődést hozó időszaka, a kiegyezést követő "boldog békeidők" korszaka sem. Alighanem bele kell nyugodnunk, hogy a Habsburg-ellenesség mindig is része marad a magyar nemzeti identitásnak, még ha ma már nem is ezt a logikát tartjuk a közös történelem legfontosabb megközelítésmódjának. Mert nem érdemes így szemlélni ezt a 400 évet, hiszen azt nemcsak a konfliktusok határozták meg, hanem az együttműködés, a közös védekezés és a sikeres építőmunka is. És akik ebben Habsburg királyaink oldalán részt vettek, semmiképpen sem tarthatók hazaárulónak.

(Ez az írás a Bornemisza Péter Társaság és a Collegium Hungaricum, illetve a Bécsi Magyar Történeti Intézet közös szervezésében 2026. október 1-jén a Bécsi Magyar Otthonban megtartott, azonos című előadás alapján készült.)