„A világirodalom egy az egyben fordításirodalom”

A hetnap.rs cikke

Orovec Krisztina a vajdasági irodalmi élet aktív műfordítója, a Vajdasági RTV műsorvezetője és -szerkesztője. Neki (is) köszönhető, hogy a kortárs szerb irodalom gyöngyszemeit magyar nyelven is olvashatjuk. A Szenteleky—Leskovac Műfordítótábor egyik fő szervezője.

Vonatról le, Péterváradról a Telepre suhanok. Közben lebeszéljük, hogy nem félek a kis, öreg kutyájuktól, ülhetünk ebben a szép időben a teraszon, s azt is, hogy nem kérek cukrot a kávémba. A kapu előtt vár, egyszerre futok be az egyik lányával. "Azt hiszem, a zeneiskolából jött épp" — mondja Kriszta. A teraszon már gőzölög a kávé. "Krumplis pogácsa is van, én sütöttem." Sokat találkozunk, interjút azonban hat éve készítettem vele. 

Hat év. Mi változott benned?

— Ha a fordítói énemet nézzük, akkor az, hogy már nem vadászom annyira a lehetőségeket. Egy kicsit többet szeretnék pihenni.

* Emlékeztetnélek, hogy akkor is ezt mondtad. Ezek szerint még nem sikerült teljesen lelassulnod?

— Akkor még csak vágytam rá, azóta viszont megvalósult, de még több lassúságra lenne szükségem — mondja mosolyogva. — Most nem az van, hogy én megyek a lehetőségek után, hanem engem keresnek meg fordítanivalóval, és én ezeket többnyire el is fogadom. A munkahelyem és a gyerekek mellett éppen ennyi fér bele, amennyit most csinálok. Legutóbb a Forum Könyvkiadó számára fordítottam Katarina Mitrović Nincs minden háznak udvara című verses regényét, előtte pedig Marko Vidojković Hát, kösz szépen! című posztapokaliptikus regényének fordításán dolgoztam. A történet arról szól, mi lett volna, ha Jugoszlávia nem esik szét, s az akkori kommunista ideológia virágzik, Tito is él és virul. A regény nem a szó szoros értelmében vett szépirodalom, inkább az igényes szórakoztató irodalom kategóriájába sorolnám, egy kicsit sci-fi, nagyon szatirikus, rendkívül olvasmányos. Ez egyébként egy szerelemmunka volt. Elolvastam, tetszett, elmentem a Forumba, azt mondtam, szeretném lefordítani, ők pedig azt válaszolták, hajrá.

* Akkor mégsem csak felkérésre dolgozol.

— Igaz, de idáig el is kellett jutni. 2003 óta fordítok, tizenöt év után most már saját örömömre is. Egyébként a felkérések során is mindig jó szövegeket kapok, mert akik felkérnek, értenek hozzá, hogy mit érdemes lefordítani.

* Azt, hogy most több szabadidőd van, te "csináltad" meg magadnak?

— Megnőtt a három lányunk. Inkább ennek köszönhető. A legidősebb már nincs is itthon, Zentán tanul, s ott is lakik, a két kicsi is sokkal önállóbb, felszabadultak az energiáim. Többet olvasok, filmezek, kertészkedek.

* Még mindig a regény a kedvenc műfajod, ha fordításról van szó?

— Igen. A verses regényt felkérésre fordítottam, azt is nagyon élveztem. Más stílus, többet kellett gondolkodni. A regénynél egy kicsit el tudom magam engedni, s már van akkora rutinom, megvan a munkamódszerem is, hogy valóban élvezzem a munkát. Amikor általános iskolai tankönyvekbe kellett archaikus versikéket fordítanom, az nem volt könnyű menet, de megcsináltam, és a végén ennek is örültem.

* Van olyan regény, amelyet szívesen lefordítanál, de még nem volt rá lehetőséged?

— Sok ilyen van, de bosszantó módon vannak más műfordítók is (nevet), akik sajnos lefordítják, mielőtt odajutnék. De ez jó dolog. A Forumnál pályázni kell a könyvekkel, ott egy kicsit meg van kötve az ember keze, mert általában a kortárs irodalom van fókuszban, de a Híd folyóiratba azt fordítok, amit szeretnék, ráadásul ott én vagyok a fordítások szerkesztője is, aki kéri, annak én választok szöveget. Ami nagyon tetszik, azt persze megtartom magamnak.

* Amikor elolvasol egy szerb nyelvű könyvet, melynek már van magyar fordítása, elolvasod magyarul is?

— Nincs hozzá türelmem, pedig jó lenne néha összevetni a kettőt, kevés fordításkritika van ugyanis, szükség lenne rá. Amit tudok, azt eredeti nyelven olvasom, nem magyarul. A világirodalom különben is egy az egyben fordításirodalom, hiszen a nagy műveket azért tudjuk elolvasni, mert valaki lefordította őket nekünk.

* Színházi előadások szövegkönyvét is szoktad fordítani. Mennyire más ezután beülni a színházba? Egyáltalán szoktad-e olvasni a szerb feliratot előadás közben?

— Egy kicsit agyonüti az élményt, ha én fordítom, hiszen már tudom előre, mire számítsak, de azért más egy előadás és más a szöveg. És igen, lesem a feliratot, mert még ott is ellenőrzöm, hogy jól csináltam-e, annak ellenére, hogy már ötször átolvastam fordítás közben. Leginkább a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadásait fordítom, de például az Újvidéki Színházban is olvasom a feliratot, melyet nem is én fordítottam, és ha valami néha rosszul van fordítva, arra gondolok, haha, ezt máshogy kellett volna. Észreveszem a hibákat, ez szakmai ártalom.

A mesterséges intelligencia jelenléte hogyan érinti a műfordítás világát? Te szoktad használni?

— Szoktam, de nem műfordításban. Amikor megjelent, kipróbáltam, és azt láttam, hogy van benne egy óriási csapda. Ő felkínál neked egy megoldást, melyet te lehet, hogy jónak érzel, hiszen nem hibás, viszont ha nem ismered ezt a megoldást, és egy egészen másik sínen indulsz, abból valami sokkal jobb jönne ki. Te ezt viszont nem tudod, hiszen a gép tálcán kínált neked valamit, ami jó. Főleg hosszabb szöveg esetében problematikus, a gép ugyanis nem látja úgy az összefüggéseket, visszacsatolásokat, ezt csak te, homo sapiens ismered. Egyszerűen nem tudja nagy egységként kezelni a szöveget, úgyhogy inkább kerülöm, mert csak bosszúságot, frusztrációt okoz. Akkor szoktam használni, ha valamiben nem vagyok biztos, ha valamit keresek, vagy ha valami kreatív megoldásra van szükségem. Akkor kérek tíz opciót, s azok közül nagy eséllyel találok valamit, ami nekem is tetszik, de nem jutott volna eszembe. A keresgélést megspórolja, tehát időt takarít meg nekem.

* Akkor szereted?

— Igen, jóbarátom az MI, nem szoktam bántani, szépen beszélgetek vele, de azt is megmondom, ha valamit elrontott, ilyenkor elnézést kér. Ezt azért csinálom, mert abban bízom, hogy ezzel tudom őt fejleszteni.

* Mi a helyzet a fiatal fordítókkal, akik már szinte beleszülettek a mesterséges intelligencia világába, s aktívan használják is? Észre lehet majd venni, hogy egy regényt egy gép fordított?

— Olvastam róla, hogy vannak jelek, például az angolban van az a nagyon hosszú kötőjel, amely a magyarban nem jellemző, ha tehát túl sok hosszú kötőjel szerepel a magyar szövegben, az lehet árulkodó jel. De ha elébem rakna valaki egy jól lefordított szöveget, nem biztos, hogy megmondanám, egy kezdő műfordító csinálta, vagy egy gép. Ha viszont egy fineszesebb, rímesebb, sorokra tördelt verses regényről van szó, ott feltűnne, a gép ugyanis nem köti úgy a sorokat, hogy annak legyen értelme.

* Vannak írók, fordítók, akiknek kézjegye nagyon érezhető a fordításaikban. Ilyen például Parti Nagy Lajos is. Ez jó szerinted?

— Ízlés kérdése. Van, aki azért veszi meg a könyvet, mert Parti Nagy fordította, és annyira szereti a nyelvezetét. Ezzel szerintem semmi gond nincs, sőt. A lényeg, hogy olvassanak az emberek. Én alázattal nyúlok a szöveghez, arra törekszem, hogy ne érződjön rajta, hogy én fordítottam, minél hűbb legyen az eredetihez. Van, aki szabadabban fordít, amivel én mindig vitatkozom, mert egyfajta csalásnak élem meg.

* A szerb olvasók mennyi magyar irodalmat fogyasztanak, avagy fordítják-e szerb nyelvre a vajdasági vagy magyarországi kortárs irodalmat?

— Azt szerintem senkinek nem kellene magyarázni, hogy miért kell kortárs irodalmat olvasni. Például Marko Čudić több könyvet fordított le szerbre, ezek elég népszerűek is voltak, Szabó Magda Ókút című regénye a legjobb 10-es shortlistre is felkerült az egyik nagy könyvesboltban. Nekem van egy olyan érzésem, hogy a magyar irodalom szerbre fordítását jobban támogatják anyagilag. Több az ösztöndíj és a pályázat. Szerintem hozzánk, vajdasági magyarokhoz sokkal közelebb áll egy kortárs szerb szerző, mint egy budapesti magyar, mert azt éljük, amit a szerbek. Csak esélyt kellene adni annak, hogy ez beigazolódjon. Olvassunk kortárs, szerb irodalmat. Sajnos azt látom, hogy nincs elég nagy reklámja Magyarországon a vajdasági és a szerbiai irodalomnak. De általánosságban véve is kevesebbet olvasnak az emberek. És mindig jó kifogás az, hogy nincs idő — közben végignéznek 10 órányi sorozatot a Netflixen. Lehet azzal magyarázni, hogy más világban élünk, de történetekre mindig szükség van, ezt bizonyítja ez a hihetetlen sorozatéhség is.

* Vagy az akár többórás podcastek, hiszen ezeket is tömegek hallgatják.

— Igen. Én magam is képes vagyok 3-4 órás podcasteket végighallgatni, és élvezem is, szóval igen, le tudunk lassulni, és el tudunk mélyedni, csak máshogy. Az viszont már baj, hogy sokan előbb hallgatnak meg egy 3 órás podcastet, mint hogy 3 órát olvassanak egy nagyregényt.

* Te magad is a médiában dolgozol, a képernyőről ismer egész Vajdaság. Szerinted milyen televíziós műsortípusoknak van jövőjük, és milyeneknek nincs?

— Ezt már a szerkesztőségben is elmondtam, hogy szerintem lenne min változtatni. Annak, hogy 19-kor bemondjuk a híreket, melyeket már reggel mindenki elolvasott, semmi értelme. Aminek van jövője, és mi is csináljuk, de nem eléggé, hogy a saját helyi, egyedi dolgainkat mutassuk be igényesen elkészített riportok formájában.

Ha egy fiatal műfordítással szeretne foglalkozni, mit tanácsolnál neki?

— Először is azt, hogy ne gépi fordítással próbálkozzon, mert nem fogja tudni kifejleszteni azt az apparátust, amelyre szüksége van. Aztán azt, hogy ne regénnyel kezdje, apránként haladjon, fordítson le egy novellát, mert rá fog jönni, hogy abban is van kihívás, csak rejtve volt. Minden szövegben van kihívás. A harmadik tanács pedig, hogy merjen bátran konzultálni tapasztaltabb műfordítókkal, hiszen vannak olyan kérdések és nehézségek, amelyekre az internet nem tud megoldást találni. S még valami: ne higgyék azt, hogy ebből fognak megélni, mert nem fognak. Ez egy nagyon jó hobbi.

* S ha egy kortárs, szerb szerzőt és könyvét kellene olvasásra vagy akár fordításra ajánlanod, melyik lenne az?

— Ha csak az újabb olvasmányélményeimet nézzük, nagyon tetszett Miljenko Jergović Dvori od oraha című nagyregénye, de ennek már van magyar fordítása, illetve Dalibor Pejić Balada o ubici i ubici i ubici című könyve. Talán nem kellene megijedniük a fordítóknak a kortárs versektől sem, Stevan Bradić vagy Jelena Anđelovska költeményei szépen fordítható prózaversek, első falatnak is megteszik. Olvasni kell minél többet, s akkor kiderül, hogy kinek a hangja áll hozzád közel, kit fordítanál szívesen.

* A lányaid közül örökölte valaki az olvasás szeretetét, a nyelv, a fordítás iránti kíváncsiságot?

— Olvasni szerencsére mindhárom szeret, Jázmin lányom most a községi anyanyelvi versenyen első helyezett lett, van tehát érzéke a kreatív nyelvi dolgokhoz, szeret is sziporkázni mindenféle nyelvi poénokkal. Írisz matematikai szakra jár, ezért nem hiszem, hogy nyelvekkel fog foglalkozni a későbbiekben, Emma pedig leginkább folyton gimnasztikázik. Ő akkor is ugrál, amikor fizikailag már maximálisan kifáradt, ilyenkor úgy pihen, hogy kézen jár fel-alá a házban.

* Kriszta, ha eltűnhetnél egy hónapra, hova mennél, és mit csinálnál? Olvasnál és fordítanál?

— Olvasnék. Vinnék magammal vagy tíz könyvet, mely ott áll az éjjeliszekrényemen, és várja, hogy elolvassam. Tengerpartra mennék, egy kis településre, ahol nincs tömeg. Teljesen elengedném magam, nem hiányozna semmi. Legyen nálam egy kis élelem, víz és az a sok könyv. (Egy kicsit elgondolkodik.) Azt hiszem, nem fordítanék, mert azért az mégiscsak munka.